Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Légy a pszichológusod, és ne hazudj magadnak!

2009.02.21

Igen nagy bajok forrása, ha rendszeresen elfutunk az igazsággal való szembenézés elől, ezzel magunkat meg másokat is becsapjuk, megtévesztjük, és zavarossá, átláthatatlanná tesszük magunk körül a dolgokat.
Csakhogy az ilyesmi többnyire észrevétlenül kezdődik, ha tudnánk, mi lesz belőle, talán tennénk ellene. De valamiért rendre belecsúszunk ezekbe a helyzetekbe. Nézzük meg, miért?

Miért csinálsz zűrzavart magad körül?

Nagyon erős szükséglet mindnyájunkban, hogy mindenféle értelemben jól nézzünk ki, olyan látszatot keltsünk, hogy velünk minden rendben van. Adott esetben ez még az igazságnál is fontosabb számunkra, az ilyen kép fenntartása érdekében hajlamosak vagyunk az önáltatásra, mindenféle kifogások, minket felmentő elméletek keresésére, gyártására.

Mi a magyarázata az ilyen magatartásnak?
  1. Minden áron megpróbáljuk elrejteni lényünk hibásnak, fogyatékosnak, rossznak, szégyellni valónak tartott részét.
  2. Egyfolytában a valóságosnál jobb színben próbáljuk meg feltüntetni saját, akár hibás viselkedésünket, lépéseinket magunk és mások előtt.
  3. Gyakran nem vagyunk tudatában, és nem is akarjuk tudni, hogy valójában milyenek vagyunk, miként viselkedünk.

Önfelmentő "dumák"

Amikor elfutunk a ránk nézve nem túl hízelgő igazság elől, a kifogás, az önfelmentés általában ilyen sémákat követ:.1.Nem is úgy van, nem én tettem, nem én vagyok a hibás. 2.Én tettem, de nincs ebben semmi rossz? 3. Én tettem, rosszul tettem, de jó okom volt rá.
Például valami kellemetlent, kínosat úgymond a másik fél kímélése érdekében megpróbálunk finom formában közölni. Nem megyünk el egy megbeszélt találkozóra, mert időközben meggondoltuk magunkat, valójában le akarjuk építeni a kapcsolatot, vagy egyszerűen időpocsékolásnak érezzük. De azt azért el szeretnénk kerülni, hogy az illető a szemébe mondott nyers igazságtól megsértődjön, sőt a nyers igazsággal elő se merünk állni. Abban bízunk, hogy valahogy majd magától rájön, és az egész probléma felszívódik. Ezért azt hazudjuk/füllentjük: elfelejtettem a találkozót, valami közbejött, megbetegedtem, stb.
Egyszer-egyszer talán megment bennünket a kényelmetlenségektől az ilyen trükk, de ha rendszeresen élünk vele, biztos, hogy mind az emberi kapcsolatainkat, mind a személyes lelki komfortunkat megmérgezi.

"Bocsi, de én alkoholista vagyok"


Hogy miként? Borítékolni lehet, hogy:
  1. a saját hibáinkra mindig több mentséget találunk, mint másokéra,
  2. az állandó kimagyarázkodást és kifogáskeresést a többiek észreveszik, és ez a "maszatolás" előbb-utóbb elidegeníti őket tőlünk még akkor is, ha a kifogásaink egyenként akár megállják a helyüket.
  3. saját gyengeségeink folyamatos kendőzése lehetetlenné teszi, hogy mi magunk fejlődjünk, hiszen ha a kifogás jól működik, akkor kevésbé érezzük szükségét a változásnak.
  4. a kifogások egyszer csak önmagukat teljesítő jóslatokká válnak. Aki túl sokszor magyarázza problémás viselkedését azzal, hogy "ittam egy kicsit", az előbb-utóbb kifogásként használja majd, hogy "részeg voltam", aztán azt az állapotot, amikor "problémám van az itallal" és a végén azzal mentegeti magát, hogy "sajnos, alkoholista vagyok".
Azok az emberek, akik túlságosan bizonytalanok saját magukban, a kifogásokat olyan mesterien építik föl, hogy ezzel sikerül elleplezniük másféle hiányosságokat. Ilyen helyzetet teremt például az, aki vizsgák előtti éjszaka rendszeresen bulizik. Ezzel valójában kifogást keres a várhatóan rossz vizsgaeredményre. Ilyenkor a másnaposság azt fedi el, hogy lustaságból, önbizalomhiányból, stb. a szükségesnél sokkal kevesebbet készült, és amúgy is megbukott volna.
Ezeknek a machinációknak az a veszélye, hogy túl gyakran alkalmazzuk, előbb-utóbb már magunk sem tudjuk, hogy meddig tartanak a magyarázatok, a kifogások és hol kezdődnek a saját gyengeségeink.

Végy elő egy üres lapot...

Ráadásul a kifogások gyakori használata eltorzítja a valóságérzékünket. A lelkünk mélyén általában tisztában vagyunk azzal, hogy mi az igazság, de ha naponta több órán át a környezetünket, magunkat kábító mesék szövögetésével töltünk, elveszítjük kapcsolatunkat lényünk józan, őszinte részével.
Az igazi kérdés, hogy az életben néha elkerülhetetlen kifogások, önáltatások használatát képesek vagyunk-e még azok elburjánzása előtt korlátozni.
Személyiségünk egyik része - ő a bennünk élő felnőtt - mindig arra törekszik, hogy szembesüljön az igazsággal, ezért ilyenkor mindenképpen őt kell támogatnunk és erősítenünk. Többnyire a bennünk élő durcás, sértett gyerek az, aki a kifogásokhoz és az önáltatáshoz folyamodik. Ezért minden olyan esetben, amikor komoly kételyünk van afelől, hogy helyes, amire készülünk, engedjük szóhoz jutni a bennünk élő felnőttet. Tegyünk fel - akár hangosan, vagy írásban - ilyesféle kérdéseket magunknak, és a megválaszolásra, - hangosan vagy írásban - szánjuk időt: Mit gondolok, érzek lelkem legmélyén erről a helyzetről, problémáról? Hányféle megoldás van, melyiknek mik a rövid és hosszú távú előnyei és mik a hátrányai, veszélyei? Mitől félek ezekkel a megoldásokkal kapcsolatban a legjobban? Ha ezek bekövetkeznének, abban mi lenne a legrosszabb?
Aludjunk rá egyet, és másnap vegyük elő újra a problémát. Valószínűleg közelebb kerültünk az igazság felvállalásához.