Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Gyermekek a titkok kapujában

Az élet két nagy titka: a születés és a halál. Egyszer minden gyermek elérkezik a titkok kapujához és kérdéseket tesz föl. De mit mondjon a szülő, ha a gyerek kérdez? Halottak napja apropóján még nagyobb a valószínűsége a gyerekek érdeklődésének. Hogyan beszéljünk arról, amiről a felnőtteknek is nehéz?

Amiről nem tud, az nincs?

Érdekes a világ, minél többet tudunk a világról, az életről, az információk sodrásában élünk, mégsem tudjuk, miként beszéljünk az élet nagy titkairól. A születés titka lassan már nem is titok a gyerekek előtt sem, viszont a halálról való diskurzus még mindig tabu a felnőttek részéről. Paradox módon, ahogyan távolodunk az időben, a természetes dolgokkal egyre nehezebben nézünk szembe. A középkorban együtt élt a család, együtt aludtak, a gyerekek számára természetes volt az élet kezdete és az élet befejezése. Látták az újszülöttet, látták az öregséget, a betegséget, a halottat, a gyászt. Elfogadták a veszteséget, megtanultak elengedni.
A mai gyerekek is közelebb állnak a természet körforgásához, mint a felnőttek. Hamarabb megérzik és megértik - megértenék, ha mi felnőttek nem rontanánk el -, mind racionálisan, mind emocionálisan az utolsó átváltozást. De nem is adjuk meg nekik az esélyt, hiszen az öregeket és betegeket elrejtjük, a legtöbb esetben a halál kórházban következik be, a temetésen csak a koporsó vagy az urna látható, és a gyereket kíméletből nem is visszük a szertartásra. Jót akarunk a gyereknek, féltjük, óvjuk a „rossztól”, a fájdalomtól. Ám ezzel valóban jót teszünk? Nem csak hárítani akarunk, félünk és nem tudjuk, mit kezdjünk ezzel a kérdéssel?

A gyermek, a halál és a gyász

Bármily hihetetlen, már a 6 hónapos gyerek is megéli a gyászt. Minden gyerekben van egy kép a halál fogalmáról. Nagyon hamar rájön, hogy mindenki halandó. Az első lépés számára, hogy elkezd kérdezni. A szülők többsége ilyenkor megijed. Pedig a halálhoz kapcsolódó gyermeki kérdések is ugyanolyan kíváncsiságból fakadnak, mint bármely másra vonatkozóak. A gyerek meg akarja ismerni a világot és benne az embert, vele együtt saját magát. Azért fontos ennek a kérdésnek a tisztázása, mert a gyerek fejlődésének következő szakaszában rá fog arra is jönni, hogy ő maga ugyancsak halandó, ő is meg fog halni.

Az első és legfontosabb alapelv, hogy ne hazudjunk a gyereknek, ne vezessük félre, hanem egyszerűen és őszintén beszéljünk a halálról, az elmúlásról. Előbb-utóbb minden család kénytelen valahogyan szembesíteni a gyermeket egy hozzátartozó halálával. Nem árt, ha ilyenkor tudjuk, hogy mit ért meg a gyermek a halálról. Mivel a halál felfogása életkoronként nagyon eltérő, nagyon fontos szem előtt tartani gyermekünk korát és fejlettségét.

Már a kicsi gyermeknek is megmondhatjuk, hogy az elhunyt személyt soha többé nem fogja látni, mert meghalt. Ne hazudjuk, hogy elutazott, elköltözött, ne keltsünk benne hamis reményeket. Így sem valószínű, hogy fel tudja fogni a véglegességet.

Óvodás gyermekkel már beszélgethetünk magáról a halálról is: tudassuk, hogy egyszer mindenkinek véget ér az élete. Ha rákérdez, nyugodtan azt felelhetjük, hogy az ő élete is véges, de ez a vég még olyan messze van, hogy elképzelni sem lehet. Az elhunyt személyről pedig akkor is beszélgetni kell vele, ha nagyon megrendíti a halála, hiszen a megrendülés, a sírás fontos eleme a pótolhatatlan veszteség feldolgozásának.

Öt-hat éves kortól arra irányulhat a figyelme, mi lesz a halottal, hová teszik a testét? Ebből sem ajánlott tabutémát csinálni, és megkönnyítheti a dolgunkat, ha elmagyarázzuk, azért temetik el a testet, mert már nincs rá szükség, a lélek az, ami tovább él és velünk lesz. Ettől a kortól vihetjük el a temetésre is, de előtte alaposan készítsük fel arra, amit látni fog.
A sír későbbi látogatása is körültekintést kíván meg, hiszen a gyermeket megijesztheti az a tény, hogy szeretette a föld alatt fekszik. Hívjuk fel a figyelmét arra, hogy a sírkő az elhunyt emlékét idézi, és aki alatta nyugszik, az már nem beteg, nem érez fájdalmat, semmiről nem tud. S ha már ott van a gyermek, jó, ha virágot visz a sírra, részt vesz annak gondozásában, vagyis valamiféle szolgálatot tesz a halott emlékére.

Nyolc-kilenc éves korban érti meg igazán a gyermek, hogy a halál visszafordíthatatlan. Ez a felismerés nehezen érthető, szorongásos tüneteket okozhat: egyszerre nem akar egyedül maradni, fél a sötétben, kifejezi igényét, hogy szüleivel együtt alhasson. Mindezek közös oka a szavakba nem foglalt, de átélt halálfélelem.

Kiskamasz korára pedig a halálfélelem helyét “az élettől való félelem” veszi át. Az önállósodás, a nyiladozó szexualitás, a sokféle kötelezettség mind-mind egy-egy picike halál, hiszen a gyermekkor végét jelzik, és ezt ő is jól tudja, érzi.

A kulcs a mi kezünkben van


Ha mi jól megértettük, akkor gyermekeinkkel is előbb-utóbb el tudjuk fogadtatni, hogy együtt kell élnünk a halállal. A halál elkerülhetetlen, s a nyugodt öregség záloga az, hogy megbékéljünk ezzel a tudattal. Az élet értéke ugyanis csak a halál árnyékában magasztalódik fel. Ezért nem félni kell a haláltól, hanem a helyére tenni.
Ami mindezeket megnehezítheti, az egyrészt a média, amely az agresszív, lövöldözős filmek, rajzfilmek révén mintegy “elbagatellizálja” a halált. Túl könnyű valakit lelőni, leszúrni, felrobbantani, és legtöbbször nem tudjuk, mi lesz a holttesttel. Így aztán igazán nem könnyű reális képet alkotni és továbbadni az elmúlásról.
Másik nehezítő tényező az a hagyományos európai, és tipikusan magyar mentalitás, amely a halált egyfajta tabuként fogja fel, olyan távol lévő, csúf dolognak, amely “velünk nem történhet meg”.
A halál könnyebben elviselhető, ha nem rútnak és csúfnak éljük meg, hanem olyan fordulópontnak, amely által az élet befejeződik, és nem abbamarad.